Orsós Julianna: Településközösségünk rövid története
Sárszentlőrinc, Uzd és Alsópél közösséget alkotnak. Uzd 1940, Alsópél 2010 óta tartozik a faluközösséghez.
Mindhárom településrészen zajlottak jelentős régészei ásatások, amelyek során őskori, ókori, bronzkori népvándorlás-, és Árpád-kori leleteket egyaránt találtak területükön és a környéken.
Ez persze nem egyedülálló dolog önmagában, de számunkra nagy jelentőséggel bír, és igyekszünk megóvni minden ilyen értéket, ahogyan azt elődeink is próbálták, amennyire tudták. Amikor 1890-ben Wosinszky Mór régész Tolna megye-szerte kérdőíveket küldetett szét, hogy kiderüljön, milyen helyiek számára is jelentőséggel bíró emlékekkel kell számolnia a megyében, Pesthy Elek, Uzdon élő szolgabíró így válaszolt: „Az úgynevezett Pusztatemplomnál emberi csontok szántás alkalmával felszínre hozva találhatók. Alulirott a mult évben vadászás közben e helyen több koponyadarabot szedett össze. Hogy a hullamaradványok minő helyzetben fekösznek, mivel rendszeres ásatások még nem eszközöltettek, – nem tudható. A pusztatemplomnak feltalált ajtó küszöbje Pesthy Endrénél Uzdon megszemlélhető, s ha jól emlékszem reá, betűk vagy számok is vannak rajta.– A pusztatemplom átellenében, hozzá mintegy 500 lépésnyire a Szigetben egy nagyobb kiterjedésű domb létezik, melyet, ugy látszik emberi erő teremtett oda. – Itt is bukkantak csontmaradványokra. – Egyébbként mindkét hely avatatlan kincskeresők által – mélyebbre való behatolás nélkül már meglehetősen fel van turkálva.” Alsópél határában feltártak egy I. század második felében elhunyt halott hamvait tartalmazó mészkő sírládát is, amely ma a szekszárdi Wosinszky Mór Megyei Múzeum állandó régészeti kiállításán szerepel.
Sárszentlőrincről és Uzdról biztosan tudható, hogy a középkor során lakottak voltak. Erről a 14. századtól folyamatosan tanúskodnak a megmaradt források. A Tolna vármegyei hivatalnokok közül többen Uzdról származtak. A birtok a Rozgonyi családé volt, majd 1459-ben a Nyulak-szigeti domonkos apácáké lett, akik alamizsnaként kapták meg. Uzd neve minden bizonnyal az úz keleti nomád népnévből származik. Az úzok nem jelentős számban ugyan, de a 11-13. század között éltek a Magyar Királyság területén, majd felvették a keresztény vallást és teljesen beolvadtak. A helyi hagyományban nem ez a jelentés volt elsődleges, hanem egy 1865-ös jegyzői jelentésben a Sárvíz szabályozásához kötötték a szó eredetét (latinul: uro 3 ussi ustus = szárít).
A török hódoltság idején Sárszentlőrinc 1554-ig és Uzd 1572-ig mutatható ki a török fejadó-összeírásokban. Uzd még 1688-ban is lakott volt, a simontornyai vár összeírásában több más úgynevezett pusztafaluval együtt szerepelt, és egy 1692-es összeírás tanúsága szerint a pozsonyi klarissza apácák birtoka volt.
Sárszentlőrinc csak az 1720. évi országos adóösszeírásban szerepel majd újra új birtokként (nova possessio) Szent-Lőrincz néven. A felsorolt 10 adózó személy nagyrészt német nemzetiségű volt. Két szláv (Jaksics) és egy magyar (Herceg) vezetéknevű családot találunk közöttük. Claudius Florimund Mercy grófja (1666–1734) 1722. július 27-én Hőgyésszel, Kismányokkal, Sárszentlőrinccel, valamint Kölesddel szerződést kötött. Célja volt, hogy nem sokkal azelőtt szerzett, a török pusztítás miatt jórészt elnéptelenedett birtokait mihamarabb újra benépesítse. Így tudott letelepedni a lelkészük, Szeniczei Bárány György (1682–1757) vezetésével ide érkezett nyolc magyar család, akik a szomszédos Györkönyből voltak kénytelenek elmenekülni, mert a helyi német ajkú gyülekezettel megromlott a viszonyuk. Az itteni evangélikus gyülekezetet szintén 1722-ben alapította a tudós bibliafordító, Szeniczei Bárány György, akit Sárszentlőrincen temettek el 1757-ben. Halála 250. évfordulóján Nagy István egyházkerületi szuperintendens síremléke mellé emlékoszlopot állítottak az új sárszentőrinci temetőben. A sárszentlőrinci anyakönyvek is 1722-től maradtak fenn és még abban az évben elemi iskolát hoztak létre a faluban. Néhány évtized alatt több száz dunántúli magyar evangélikus család telepedett le itt, akik elsősorban a Nyugat-Dunántúlról érkeztek. Az első kis sártemplomot hamarosan kinőtte a gyülekezet, és 1775-ben építették a ma is álló, 1000 férőhelyes téglatemplomot. A templom építésének különlegessége, hogy Mária Terézia idején, vagyis II. József 1781-es türelmi rendelete előtt épült. A gyülekezet erejét mutatja, hogy Pozsonyban és Bécsben kijárták az engedélyt, hogy nagyméretű, az utcasorból kiemelkedő téglaépületet emelhessenek, toronnyal. Ez alig harminc évvel a falu alapítása után és a türelmi rendelet előtt nagy eredmény volt és a lakosságszám növekedésére is következtetni enged.
A falu fejlődését és szellemi központtá válását az 1806–1870 között működő evangélikus algimnázium léte mutatja leginkább, amely az ország egyik legkiválóbb iskolája volt és mai jogutódja a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium. 1806 és 1853 között úgynevezett schola trivalis, vagyis három évfolyamú gimnázium volt. Ebbe az algimnáziumba járt a bonyhádi intézmény névadója, Petőfi Sándor is 1831–33 között, amikor kosztos diákként Hittig Lajosnál, a sárszentlőrinci jegyzőnél lakott. Egykori szálláshelye, a Petőfi Emlékház ma is látogatható. Egészen biztosan Uzdhoz és a szomszédos Borjádhoz köthetők a „A négy ökrös szekér”, „A Magyar nemes”, a „Gyermekkori Barátnémhoz”, „A költő s a szőlővessző” című versei, amelyeket gyermekkori barátjánál, az egyik borjádi birtokos Sass Istvánnál tett látogatásaikor írt. Az intézmény jelentőségét mutatja, hogy a reformkorban Tolna megye területén két középfokú iskola működött, Sárszentlőrincen és Gyönkön. Jelentős volt a sárszentlőrinci algimnázium azért is, mert az evangélikus egyházmegye községeiben csak az lehetett tanító, aki itt végzett.
Nem csak Petőfi volt az algimnázium híres diákja, hanem ide járt és Sárszentlőrincen is született Balassa János sebészprofesszor, akinek nevét ma a szekszárdi kórház viseli. Szintén híres sárszentlőrinci diák volt, az elemi iskolába járt Lázár Ervin, aki a szomszédos Alsórácegres pusztán nevelkedett. Ma a sárszentlőrinci Lázár Ervin Könyvtár és a Lázár Ervin Emlékház viselik a nevét és évente megemlékezünk róla mi, helyiek és az ország minden részéből érkező látogatók a Nagyszederfánál, a Lázár Ervin Napokon. Sárszentlőrincen anyakönyvezték Illyés Gyulát és a falu szülötte volt Zsivora György jogász is, akinek nevét a helyi népfőiskolai alapítvány viseli. A sárszentlőrinci temetőben nyugszanak Balassa János, Turcsányi István (?), Badits István, Csepregi Béla, Csepregi Zsuzsa evangélikus lelkészek, valamint Zsivora György testvére, Zsivora József színész is.
Az elemi iskola és az algimnázium tanító-nevelői előtt a helyiek szintén Szeniczei Bárány György halálának 250. évfordulóján, 2007-ben egy emlékfallal tisztelegtek, amely a Tanítók Fája mellett az 1722 és 1948 között Sárszentlőrincen tanító tanárok neveit tartalmazza.
Uzd 1852-től a pusztákra vonatkozó rendelet értelmében Borjáddal együtt alkotott egy települést (Uzdborjádot), de a belügyminiszter csak 1892-ben engedélyezte Sárszentlőrinctől való elválásukat, vagyis a folyamat nem volt zökkenőmentes. Uzdnak és Borjádnak egészen 1940-ig közös pecsétjük is volt, ahogyan értelemszerűen Sárszentlőrincnek külön pecsétje. Sárszentlőrinccel szemben itt nem volt markáns az evangélikus felekezet jelenléte, jórészt katolikusok és reformátusok lakták a falut. A helyi evangélikus templom 1935-ben épült fel közadakozásból, és a mai napig katolikusok, reformátusok, evangélikusok egyaránt használják. Uzd a 18. századtól úgynevezett cselédfaluvá alakult, az itteni birtokos családokat szolgáló cselédek, gazdasági alkalmazottak lakták. Uzdi birtokosok voltak a Kontsits, a koronczói Pesthy, a Fördős és a Sass-családok. Kúriáik közül kettő még elfogadható állapotban van, az egyik a korábbi helyi iskolaépület, majd Renkecz Helytörténeti Gyűjtemény őrzési helye volt, ma pedig ifjúsági szálló működik benne. A többi szép épületet a szocializmus idején kendergyárrá, magozóvá alakították, majd a belső tereket szétszabdalva bérbe adták és még ma laknak bennük. Ugyanekkor pusztult le Alsópél római katolikus kápolnája is, amelyet Zichy László neje, Széchenyi Mária az 1860-as években építtetett, és amelynek Szent László a védőszentje. Ezt a kápolnát sikerült felújítani, a Tolna Megyei Értéktár része.
Az 1800-as évek végétől Sárszentlőrincen dalárda, színjátszókör működött, a befagyott Sióra korcsolyázni, nyáron strandolni jártak a helyiek. A fényképeket nézegetve könnyen támad nosztalgikus hangulata az utókor gyermekének.
Sárszentlőrinc és Uzd két világháború közötti történetéről fontos tudni, hogy eddig nem említett, de ma is Sárszentlőrincen és Uzdon élő lakosai az 1910-es években érkeztek az Uzd és Alsópél közt elterülő Sasospusztának nevezett területre, a Sass-birtokosok engedélyével. A négy archaikus román nyelvjárást beszélő beás cigány családot hamarosan többek követték, és a hatvanas évek elejére kétszáz fő körül volt a telep létszáma. A régi mesterség, a famegmunkálás egyre kedvezőtlenebb körülményei és a csökkenő igények miatt mezőgazdasági idénymunkákból éltek. A falvakba egészen az 1964-es párthatározat megjelenéséig nem engedték betelepedni őket. A rendelet előírta a cigánytelepek felszámolását és házvásárlás, vagy házépítés engedélyezését, valamint ha szükséges volt, kedvezményes hitelt is biztosított az új lakosoknak. A vészkorszakban a sasosi cigányok és az uzdi és sárszentlőrinci zsidók is áldozatokká váltak. Izraelita vallási közösség már nincs egyik faluban sem, a visszatért cigányoknak pedig még húsz évet kellett Sasosban élniük, mielőtt a falvakba beköltözhettek. Renkecz József tanító, akit 1954-ben helyeztek Sárszentlőrincre, sok küzdelem árán és a párthatározatnak is köszönhetően elérte, hogy a kétszáz lelkes sasospusztai beás cigánytelep gyerekei előbb a telepen tanulhassanak, majd pedig az uzdi iskolába járhassanak. Erre is 1964-ben kerülhetett sor. Ezzel egy időben a sasosi felnőttek számára is a telepen indított egy esti felnőttképzést, hogy az általános iskolai végzettséget megszerezhessék. Azért esti képzést, mert a felnőttek napközben az Alsópéli Állami Gazdaságban dolgoztak. Sajnos a kezdeményezés végül nem tudott kiteljesedni, mert az iskola nem tudott a telepre ingázó tanító számára járművet szerezni, de példaértékű és egyedülálló volt.
Az uzdi iskolai osztályokban összesen 80-90 tanulót oktattak. Az intézmény körzetesítés miatti megszűnése után a gyerekek az 1971/72. tanévtől a sárszentlőrinci iskolába járnak.
Renkecz József és tanártársai mellett Csepregi Béla evangélikus lelkész tett nagyon sokat a falu szellemi életéért. A már említett színjátszókört helyi tanárok hívták újra életre. Még tánc- és illemtanára is volt a falunak, és a részben vidékre szorított vallásos értelmiségiek, részben a hivatásukként ide (vissza)jövő szellemi munkások minden erejükkel próbáltak színvonalas programokat szervezni, miközben a politikai klíma nem éppen kedvezett az árnyalt gondolkodásnak. A Kossuth, Petőfi, Táncsics, Egyetértés Termelőszövetkezetek tagjai filmvetítéseken, színházi esteken, koncerteken vehettek részt, gyerekeik az ország egyik legjobb általános iskolájában tanultak és a vallásos nevelésük is zajlott, ami nem volt egyszerű dolog a rendszerváltás előtt. Csepregi Béla kapcsolatai sokat jelentettek ebben a folyamatban, a közösségszervezés mintáinak megfigyelésében. Finn mintára alapította és működtette évtizedeken keresztül Renkecz Józseffel együtt az uzdi „Puszták népe” Népfőiskolát. A TSz-ek mellett a rendszerváltás előtt sokan dolgoztak Szekszárdon a Tejipari Vállalatnál, a paksi Konzervgyárban, és a Paksi Atomerőműnél és egyéb gyárakban.
A rendszerváltás a legtöbb dunántúli kis faluhoz hasonlóan Sárszentlőrinc, Uzd és Alsópél számára is óriási kihívásokat hozott. Nem csak a munkanélküliség és elszegényedés kihívását, nem csak a kulturális értékek újrafelfedezésének és megőrzésének feladatát, hanem a közösség újjászervezésének próbatételét is.
A településen fontos a helyi emlékezet. A rendszerváltás után a sasosi emlékmű, 1956-os forradalmi emlékmű és a már említett Tanítók fala is elkészült, és vannak olyan hagyománnyá gyökeresedő programok, mint a Lázár Ervin Napok, a szüreti felvonulás, vagy az uzdi falunap és búcsú.
Felhasznált irodalom:
Szenicei Bárány György élete és munkássága 1682–1757. Györköny. 1939.
Források:
Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314-1525. Szekszárd. 1998.
Évszázadokon át – Tolna megye történetének olvasókönyve I – III. Szekszárd. 1978., 1983., 1990.
https://archives.hungaricana.hu/hu/charters/